Gondolatok a frankhitelekről

 

A CSzSz-en gyakran kérik számon, hogy miért nem foglalkozunk olyan súlyos kérdéssekkel, mint például a frankhitelesek helyzete.

 

A válasz egyszerű: nem értünk hozzá és van a témának kiváló képviselője Kásler Árpád és a frankhitelek rendezése alapított Haza Nem Eladó Mozgalom Párt képében.

 

Azért valóban van miről beszélni.

Az egyik nézet szerint ebben az ügyletben a hitelesek felkészületlenül, a realizálható nyereségbe bízva beszálltak egy olyan spekulációban, amelyből vesztesként kerültek ki. Kétségtelenül nagyon rossz lenne, ha a továbbiakban minden bróker és játékos a társadalommal szeretné visszafizettetni a spekulációs veszteségeit.

 

Ugyanakkor van tudomásom olyan kockázati szakterületen dolgozó bankárról, aki pontosan végigszámolta a kockázatokat, a hozzá tartozó valószínűségeket és beleugrott egy frankhitelbe.

 

Van olyan ismerősöm is, aki forint kölcsönt akart felvenni, de nem kapott ugyanis nem volt hitelképes. Felhívták azonban a figyelmét, hogy kaphat frankkölcsönt, mégpedig jóval kedvezőbb kamatok mellett. A rábeszélést bizonyítani persze nem tudja, így a hitel felvétele jogilag az Ő felelőssége.

 

A bankok szilárdan tartják azt az álláspontjukat, hogy semmilyen érvényben lévő törvényt nem szegtek meg. Pontosabban már lemondtak azokról a követélésekről, amelyekben kimutatható volt a felelősségük.

 

Számolni kell azzal is, hogy súlyos hiba összekeverni a bankokat a bankok tulajdonosaival és befektetőivel. A bank osztaléka nem a banké, hanem a tulajdonosoké és befektetőké. Amikor szektoradót, a frankhitelre kivetett céltartalékot és a többi ostoba intézkedést meghozták, akkor a tulajdonosok rögtön átterhelték a károk egy részét a bankra, akik a fiókok bezárására, elbocsátásokra és a hitelezés leállítása kényszerültek.

A gazdaságunk – mint bármely más országban – a fejlesztéseit és gyártását, kereskedelmét banki eszközökkel finanszírozza. A hitelezési tevékenység visszaesése felmérhetetlen kárt okoz a gazdaságunknak.

A Nemzeti Bank tartalékainak szétosztása kölcsön címén az nem banktevékenység, hanem egy választási projekt. A gazdaságra semmilyen közvetlen hatással nincs.

 

A frankhitelekkel azonban a társadalomnak kell foglalkoznia, azon egyszerű oknál fogva, hogy átlépte azt a mennyiséget, ami az egyéni felelősséget társadalmi felelősségé alakítja át. A kérdést megközelíthetjük Engels alapján, miszerint a mennyiségi növekedés minőségi változásba csap át, de akinek ez nem tetszik, gondolhat az urániumra, ami a kritikus tömegét átlépve képes elpusztítani 90 000 embert. A hitelesek száma, az országból kiáramló kamat és tőke nagysága olyan nagy, az adósok életszínvonal csökkenése, a munkaerejük megengedhetetlen túlterhelésének a hatása olyan súlyos, hogy a kérdést mindenképpen meg kell oldani.

Ezt a problémát tehát a társadalomnak kell megoldania, mégpedig politikai eszközökkel. Ezért volt helyes, hogy a Haza Nem Eladó Mozgalom párttá alakult. Nem feledkezhetünk meg azonban a 2001-óta uralkodó hatalmi elit személyes felelősségéről sem.

 

A Civil Számvevőszéknek ebben az ügyben egy feladata van, mindenben támogatni a Haza Nem Eladó Pártot.

 

Nem tudok azonban megszabadulni egy gondolatmenettől.

Hasonló esetről először az Közép-amerikai az ültetvények felvásárlása kapcsán olvastam. Ekkor a nagykereskedők felvitték a termékek felvásárlási árát, aminek következtében az ültetvényesek erejüket meghaladó beruházásokba kezdek. A bankok kialakítottak egy nagyon előnyös hitelterméket, aminek az ültetvényesek nem tudtak ellenállni így teljesen eldósodtak. Ekkor a nagykereskedők – vállságra hivatkozva - leállították a felvásárlást, majd a bankok elkezdték behajtani a kintlévőségüket. A folyamat végére az ültetvények tulajdonjoga a pénzintézetekre szállt át, de a korábbi tulajdonos megmaradhatott a birtokon, mint alkalmazott.

A következő furcsa eset a 33-as gazdasági vállság volt. A dolog érdekessége az, hogy – míg a termelés teljesen leállt - a válság nem érintette a mezőgazdaságot, ugyanis ebben a szektorban a visszaesés mindössze 1,5% volt. Tehát úgy tűnik, hogy a vállságot finanszírozták valamiből. Ha megnézzük a gazdasági vállság előtti és utáni állapotot, akkor azt kell észrevenni, hogy míg a vállság előtt a cégek a fejlesztéseket és a gyártást az ipari tőkéjükből finanszírozták, addig a vállság után mind a fejlesztést, mind a gyártást és kereskedelmet már banki tőkéből finanszírozták a gyárak. A vállságban eltűnt az ipari tőke, így 34-től kezdve a cégek működésük fenntartása érdekében a forgóeszköz hitelek után – mintegy adószerűen – kamatot fizetnek a bankoknak.

Eztán jött a globalizáció. A gyártókapacitások zömében távol-keletre költöztek és a továbbiakban nem vették igénybe az amerikai bankok forgóeszközhiteleit. Hogy-hogy nem, a magánszemélyek részére ekkor alakították ki az ingatlanfedezet alapú, fizetőképesség vizsgálata nélküli kiszórt hitelek rendszerét. Sajnos pont akkor, amikor már a lakosság teljesen eladósodott kirobbant a pénzügyi vállság. (Hogy micsoda véletlenek vannak!) Az ingatlanok a túlkínálat miatt bekövetkező ingatlan vállság miatt eladhatatlanokká váltak. Miután a bankok sem tudják az ingatlanokat eladni, ezért az adósok vélhetőleg életük végéig a saját lakásukat fogják „visszabérelni” a bankoktól.

Nálunk 2009-ben Király Júlia mondta meg a frankót: „nincs más hátra, át kell adni a kulcsokat a bankoknak”.

 

Nagyon úgy fest ez, hogy a bankok globalizáció miatt kiesett forgóeszközhiteleket pótolták a magánszemélyek ingatlanaira terhelt – és bérleti díj mintájára fizetendő - kamatokkal.

Ezt a gondolatomat természetesen azonnal összeesküvés elméletnek minősítették.

 

 

az oldal tetejére

 


                     Kupán Károly

                          CSzSz

         office@civilszamvevoszek.hu

 

Ugrás a lap tetejére